Néprajzi tartalmú írások

Tartalom

A hopi indiánok titokzatos kultúrája

A hopi indiánok - mítoszaik szerint - az amerikai földrész legrégebbi lakói. Ha mítoszaikat a tudomány nem is tekinti bizonyítéknak, azt nem vitatják, hogy az Egyesült Államok területén az ő falvaik a legrégebbi, folyamatosan lakott emberi települések. Megélhetésük alapja a földművelés. Sziklás és száraz területen élnek, a természet erőinek kiszolgáltatva. Mindez azonban nem véletlen. A teremtő azért rendelte számukra ezt a helyet, hogy teljes egészében tőle függjenek.

A korai gyarmatosítók kegyetlen módszerekkel próbálták megsemmisíteni kultúrájukat, de sikertelenül. A modern technikai civilizációnak azonban valamelyest sikerült megbomlasztani a hagyományos hopi társadalmat, mely azóta megosztottá vált. Egyik oldalon a fehérek kultúráját is átvenni kívánó haladók állnak, a másik oldalon az ősi hagyományokhoz híven ragaszkodók. E szakadás, valamint a mai kor megpróbáltatásai miatt, a kultúrájukért aggódni kezdő nép bölcs vezetői ekkor úgy határoztak, hogy közzéteszik ősi szertartásaik eddig eltitkolt magyarázatait, jelentéseit. A Book of the Hopi címet viselő könyvet legelőször 1967-ben adták ki, azóta több kiadást is megért. Írója, Frank Waters, maga is indián származású, és munkájáért több ízben is jelöltje volt az irodalmi Nobel-díjnak.

A következőkben az olvasó rövid betekintést kaphat ebbe az egzotikus világba.

A világ teremtése

"Kezdetben csak a Teremtő, Taiowa létezett. Minden egyéb csupán végtelen űr volt. Nem létezett sem kezdet, sem vég, sem idő, sem forma, sem élet, csak a végtelen űr. A kezdet és a vég, az idő, a forma és az élet csak a Teremtő elméjében volt meg."

Így kezdődik a hopi teremtésmítosz. A továbbiak csak vázlatosan kerülnek felsorolásra. Először a Teremtő, a végtelen, létrehozta Sótuknang-ot, a végest, az első erőt, akit megbízott a világ megteremtésével. Taiowa tervének megfelelően Sótuknang először a szilárd anyagot hozta létre a határtalan űr anyagából, és kilenc világot épített belőle. Egyet a Teremtő számára, egyet saját maga számára, és hetet az eljövendő életformák számára. Aztán került sor a vizek, majd a levegő megteremtésére. Ezek után Sótuknang az első világba, Tokpelá-ba ment, ahol megteremtette Pók Asszonyt. Amint életre kelt, és nevet kapott, megkérdezte: - Miért vagyok én itt? Sótuknang felvilágosította őt, hogy az ő feladata lesz életet teremteni az újonnan létesített világba. Először az Ikreket teremtette meg, úgy, hogy földdarabot vett a szájába, melyet nyálával meglágyított, majd két alakot gyúrt belőle. Egy fehér köpeny-nyel borította be őket, mely nem volt más, mint a teremtő bölcsesség, és elénekelte fölöttük a Teremtés Dalát. Ettől az Ikrek életre keltek. Az ő feladatuk volt egyrészt a Föld megszilárdítása, másrészt a hang kibocsátása, melyet átvettek a föld tengelye mentén lévő rezgésközpontok, úgyhogy az egész világ a Teremtő hangját visszhangozta.

Az ember teremtése Ezek után Pók Asszony az Ikrek megteremtésének hasonló módon teremtett embereket. Először négy különböző színű (sárga, vörös, fehér és fekete) földet vett, melyek, miután az éneklést befejezve leemelte róluk a köpenyt, férfiakként keltek életre. Őket Pók Asszony Sótuknang képére formálta. Ezek után ismét négy emberi lényt teremtett, az előzőkhöz hasonló módon, de ezeket most a saját képére formálta. Ők voltak az első asszonyok.

Az első emberek azonban, bár életre keltek és mozogtak, nem tudtak beszélni. Ezért Pók Asszony az egyik Ikerhez, a Visszhanghoz fordult. Az ő kiáltására visszhangzott a Föld tengelye mentén, és az egész Világegyetemen át. A hívásra megjelent Sótuknang, akinek Pók Asszony elmondta mi a gondja. Az első erő ekkor mindegyik színű emberpárnak különböző nyelveket adott, bölcsességet, és erőt, hogy szaporodjanak és sokasodjanak. Csak annyit kért tőlük, hogy harmóniában és szeretetben éljenek, sohasem feledkezve el a teremtőjük iránti tiszteletről.

Az ember bűnbeesése

Az emberek elterjedtek és sokasodtak az első világban. Bár más nyelveket beszéltek, beszéd nélkül is megértették egymást. Ehhez hasonlóan megérezték az állatok érzéseit és gondolatait is. A különböző színű emberek és állatok mind egynek érezték egymást.

De idővel néhányan közülük megfeledkeztek a Teremtő tiszteletéről, belső erőiket saját önző céljaikra kezdték felhasználni, elfelejtve, hogy létezésük elsődleges célja a Teremtő tervének beteljesítése.

Ekkor megjelent köztük egy madár formájában Lavaihoja, a Társalgó. Minél tovább beszélt hozzájuk, annál inkább meggyőzte őket a közöttük levő különbségekről. Először az állatok különültek el az emberektől, aki vadakká válva elmenekültek az emberek elől. Majd a különböző fajú és nyelvű emberek kezdtek különválni egymástól.

Ekkor jelent meg köztük a jóképű Kátoja, egy nagyfejű kígyó képében. Az ő szavát követve az emberek gyanakodni kezdtek egymásra, igazságtalanul vádolva egymást, mígnem harciassá váltak és egymás ellen kezdtek hadakozni.

A világ elpusztítása

De a különböző fajú és nyelvű emberek mindegyik csoportjában maradt egy kisebbség, akik továbbra is tisztelték a Teremtőt és az ő törvényei szerint éltek. Hozzájuk eljött Sótuknang, aki elmondta, hogy ő és a Teremtő látva az emberek gonoszságát, elhatározták e világ megsemmisítését. A hozzájuk hű kiválasztottakkal közölték, hogyan menekülhetnek meg.

A kiválasztottak nappal egy felhőt, éjjel egy csillagot követve vándoroltak, mely látomásban jelent meg nekik. A többiek, akik belső látásukat elveszítették, nem látták a felhőt, sem a csillagot, és nem követték őket. A kiválasztottak különböző csoportjai egy helyen találkoztak össze, és amikor mind összegyűltek, megjelent előttük Sótuknang, aki a föld alá, a hangyák templomába vezette az embereket. Miután a kiválasztottak biztonságban voltak, az első erő megnyitotta a Föld vulkánjait. A tűz feljött, és mindent elpusztított a Föld színén. Csak a kiválasztottak menekültek meg, akik biztonságban voltak a föld alatt, a hangyák népének vendégeiként.

Új világok teremtése

Miután az elpusztított első világ kihűlt, Sótuknang egy új világot teremtett a régi helyett, majd kihozta az embereket a föld alól, és átadta nekik az új világot, hogy itt éljenek a Teremtő tervét beteljesítve.

Kezdetben a dolgok itt is jól mentek. Az emberek házakat építettek és kereskedni kezdtek, és bár mindenük megvolt, amire az élethez szükség volt, egyre többet akartak. A dolgok odáig fajultak, hogy ez a világ is pusztulásra ítéltetett. A kiválasztottak persze ismét megmenekültek, majd a harmadik világot rendelték számukra. A történet azonban újra megismétlődött, és ezt a világot is el kellett pusztítani. Végül a Teremtőhöz hű emberek a mostani, negyedik világba kerültek. Ők voltak a mai hopik ősei, akik az új világban, hosszú vándorlás után ott állapodtak meg, ahol ma is élnek. Ezekről a vándorlásokról, illetve arról, hogy a hopik milyen szertartásokkal igyekeznek biztosítani a teremtett világ rendjét, a következő részekben lesz szó.

Az istenek útja - a sintó

A japánok ősi vallása

A japánok ősi vallása, vagy inkább világnézete, a kami no micsi, melynek nyugaton a kínai eredetű elnevezése, a sintó vált ismertté. E vallásnak nincs megalapítója, nincsenek szent könyvei, metafizikai tanításai. Van viszont mitológiája, de leginkább a kultuszban, és a hétköznapi életben fejeződik ki. Lényege a kamik (mitológiai istenek) tisztelete, és a micsi (a természettel való harmónia útja) követése.

Nehéz fogalmat alkotni az eredeti, tiszta sintóról, mivel az már igen korán, még a történelem előtti mitikus korban kapcsolatba került a konfuciusi és buddhista tanokkal. Túlélte a fejlettebb vallásokkal való találkozást, ugyanis szorosan kapcsolódott a mindennapi élet szokásaihoz, s megfelelt az egyszerűséget és tisztaságot kedvelő japán léleknek. A 8. században íródott Kodzsiki és Nihongi krónikákból ismert mitológia, mely a mindenkori japán császárt isteni származásúnak és a nép büszkeségének tartja, szintén hozzájárult a sintó fennmaradásához. Egy ideig államvallás is volt.

Az istenek világa

A mítoszok szerint kezdetben In és Jo, a férfi és a női princípium (mint a kínai jang és jin) együtt feküdt egy tojásban, melynek kettéválásából keletkezett az ég és a föld. Az első istenek az ég, és a vízen úszó föld titokzatos kapcsolatából keletkeztek. A legelső isten, Kuni-toko-tacsi volt, akit több isteni nemzedék követett. A sorban utolsó Izanagi és az első női isten, Izanami volt. Ők a szivárványon ülve találgatták, hogy mi lehet alattuk. Ledobták az Ég Ékszerdárdáját, miáltal a vizekből létrejött az óceán. A dárdáról egy csepp levált, megszilárdult, és szigetté vált. A két isten erre a szigetre költözött, majd férj és feleségként egyesültek. Így jött létre a többi sziget, majd a többi isten is.

A legjelentősebbek: Amateraszu napistennő, Cukijomi, a holdisten és Szuszanoo, aki a tengerek feletti hatalmat kapta meg, továbbá Ohonamocsi, a föld istene, Kagucucsi, a tűz istene, Raidensama, a mennydörgés istene, Aizen-Mjó, a tudomány és a szerelmi szenvedélyek istene, Inari, a rizs istene, Ukemocsi, az ennivaló istennője.

Hiedelmek

A kami fogalmának pontos jelentése nem határozható meg. Kamik a mitológiai istenek, a hegyek, a fák, a kövek, bizonyos tárgyak vagy élőlények. A kami egyféle emberfeletti szellemi lény, mely a rendkívüli, a félelmetes, a különlegesen szép és nemes dolgokban lakozik. A japánok elsősorban a természet szépségeiben találják meg tiszteletük tárgyát, az ősök tisztelete a konfucianizmus hatására kerülhetett be a sintóba. Különösen jelentős a napistennőtől, Amateraszutól származó három szent tárgy: az igazságot jelképező tükör, a bátorságot jelképező kard és a szeretetet jelképező drágakő tisztelete.

Az isteni származású császár tisztelete, és az ezzel együtt járó állami kultusz már a múlté, a második világháborút követően, császári rendelet cáfolta meg a császár isteni származásának tanát.

Nincs pontos fogalmuk a lélekről. Az emberekben levő "lehelet", a tama, a halált követően távozik a testből, beleolvad a természetbe. A sintó nem töpreng a túlvilágról, az égi istenségek világa is túl távoli és titokzatos számára. Például az élet fontos állomásait, a születést, házasságot kísérő szertartásokat általában a sintó hagyományok szerint végzik, de a temetési szertartásokat a buddhista papokra bízzák.

Templomok és papság

A sintoista templomok egyszerű, nádtetejű, fából épült kunyhók, ám a japánok igazi temploma a természet. A templomok csodálatos szépségű tájakban rejtőznek. Jellegzetesek a templomokhoz vezető kanyargós ösvények elején álló díszes kapuk, a toriik. A szentély központja a sintai, mely valamilyen szent, isteni erőt tartalmazó tárgyat tartalmaz, melyet hogy elrejtsenek az emberi tekintet elől, bőrtasakban őriznek, amit egy szeg nélkül készített fűzfaládába helyeznek.

A sintó papjai a kannusik, akik rangjuk szerint nyolc osztályba sorolhatók. Foglalkozásuk örökletes, gyakran világi, hivatalnoki teendőket is ellátnak. Kötelességük a szertartások bemutatása, és a szentélyek felügyelete. A papok megnősülhetnek, és a világi életben ruházatuk sem különbözik az átlagemberétől. Már a régi időktől kezdve, nőket is felvesznek a papi rendbe.

A sintó a hétköznapi életben

Minden házban van egy családi oltár, a kamidana. Hosszabb utazása előtt, életének és családjának valamely fontosabb eseménye, elhatározása előtt sok japán ma is áldozatot mutat be, és imádsággal fordul oltalmazó kamijához. Emellett időnként beszámol a kaminak a vele történt eseményekről. Az imádság jellegzetessége, hogy az imádkozó csendesen, tiszteletteljesen, időnként összeüti tenyerét. A leggyakoribb áldozati adomány egy kis fenyőág, amelyre egy összehajtogatott, hosszú, keskeny papírcsíkot függesztenek, de gyakran áldoznak virágokkal és élelmiszerekkel is, sőt a legrégibbi időkben, úgy tűnik, emberáldozatok is lehettek.

A tisztaság és a megtisztulás kérdése a sintó egyik leglényegesebb vonása. A beszennyeződött ember nem kedves a kamik előtt, és elveszíti a micsit, az utat. Az ember alapvetően nem rossz, nem bűnös, csupán a Sötétség és Boldogtalanság Birodalmából, a Jomiból elszabadult szellemek késztetik a rosszra. Beszennyezettséget jelent a betegekkel, nyomorékokkal, halottakkal való érintkezés is. A megtisztulási szertartások igen fontosak a hívők életében. Évente kétszer, minden sintoista templom megtartja az Ó-haraj, a Nagy Megtisztulás ünnepét.

Összefoglalásként azt lehet mondani, hogy a sintó a jelen földi életben, az egyszerűségben, a tisztaságban, a szépségben, a természet tiszteletében és szeretetében, a hagyományok követésében találja meg az emberi lét értelmét. A japánok, ha tehetik, életükben legalább egyszer elzarándokolnak valamelyik jelentősebb szent helyre. Az ország egyik legszentebb helye, a Fudzsijama, egyben az ország és a nép jelképévé is vált.

Az emberevés

A nagy földrajzi felfedezések korában, amikor az európaiak kezdték felfedezni a távoli földrészeket, ott számukra idegen nyelveken beszéőo, számos furcsa szokásokkal rendelkező népet találtak. Egyik ilyen különös, s talán a legnagyobb felháborodást és utálatot kiváltó szokás az emberevés volt.

Egy délamerikai indián törzs, a kanibók neve után e szokást kannibalizmusnak is nevezik, s azokat a törzseket, ahol ezt gyakorolták, kannibáloknak is nevezték. Tudományos körökben , az emberevést antropofágiának is nevezik.

Az emberevés vagy antropofágia alatt valójában azt értjük, hogy egy ember egy másik ember testéből származó maradványt vesz magához táplálékként. És ilyen értelemben például a középkori Európában elég elterjedt volt az emberevés, hiszen egy "múmiapor"-nak nevezett orvosság, mely emberi csontok örleményét is tartalmazta, közkedvelt volt.

Számos olyan történet is ismeretes, ahol különleges helyzetbe került emberek - mint például egy csónakban hánykolodó hajótöröttek - hogy életüket fenntarthassák, valamelyik társukat, amelyik már gyengébb volt, megölték, és megették, vagy ha nem is ölték meg, de miután egyikük meghalt, a többiek annak testét elfogyasztották. Az idézett példák azonban, ha emberevésnek minősülnek is, nem azonosak a kannibalizmus szokásával, mely egyes népcsoportok kultúrájának része volt.

Az emberevés földrajzi elterjedése

Egyes középkori térképeken olyan országok szerepeltek, ahol például fej nélküli emberek éltek. A hiányos ismereteket, vagy a téves megfigyeléseket az emberi képzelet egészítette ki. Ehhez hasonlóan, a kannibalizmus szokása bár valójában létezett, de sok esetben az történt, hogy egyes törzsekről alaptalanul terjesztették azt, hogy kannibálok.

Az igazi kannibálok leginkább a trópusi éghajlatú vidékeken fordultak elő. Elég elterjedt volt e szokás Dél-Amerikában, több afrikai törzs között is szokásban volt. Előfordult az ausztráliai bennszülöttek között is, de legjellemzobb talán a Csendes-Óceáni szigetlakókra volt, bár távolról sem mondhatni, hogy valamennyi itt élő népcsoport gyakorolta volna ezt.

Az elmúlt évszázadok során, az előbb említett területeket az európaiak gyarmatosították. Helyenként, mint például Ausztráliában vagy Észak-Amerikában, az őslakosokat majdnem teljesen kiírtották. Saját felsőbbrendüségükbe vetett hitükkel, a civilizáció és a haladás nevében, általában erőszakkal, keresztény hitre térítették őket, és igyekeztek elfeledtetni velük régi szokásaikat. A leginkább üldözött szokás épp az említett emberevés volt, amit sikerült gyakorlatilag teljesen megszüntetni, bár esetleg valahol egy távoli eldugott helyen, akár még napjainkban is előfordulhat, persze a fehér ember tudta nélkül.

Bár a hagyományos kultúrákban az emberevés szokása mára már eltűntnek tekinthető, egyes civilizáltnak tekintett társadalmakban úgy tűnik napjainkban is előfordul. Egy ilyen esetről tudósított 1995-ben egy Hong-Kongi újság. Itt egy kórház orvosai szoktak rá, hogy halott emberi magzatokat egyenek meg. Ezekből néha még pénzért is árusítottak. Ha tudományos alapja nincs is, de úgy vélték, hogy símábbá teszi a bőrt, és általában jó hatással van az egészségre.

A kannibalizmus okai

A csendes-óceáni szigeteken, elég szegényes az állati eredetű táplálék. Talán ez is oka lehet, hogy sok helyen előfordult itt az emberevés. A törzsek gyakran hadakoztak egymással, s a megölt ellenségeket elfogyasztották. A kannibalizmusnak általában azonban más okai voltak.

Ausztráliában a bennszülötteknél szokásban volt, hogy elhunyt hozzátartozóik holttestét ették meg. Itt ez a szeretet, a ragaszkodás megnyilvánulása volt, s talán egyféle hit, hogy ezáltal az elhunyt hozzátartozó tovább él bennük. Más esetekben ennek az ellenkezője volt az ok. A gyűlölt és megvetett ellenséget azzal lehetett a legjobban megalázni, hogy testének megevése által, az nem juthatott tisztességes temetéshez. A megölt és meg is evett ellenség ezáltal teljesen meg lett semmisítve.

A leggyakoribb ok azonban inkább mágikus volt. A megevett ellenségnek ezáltal az erejét, tudását, képességeit vélték magukévá tenni. A test megevése által esetleg az ellenség szelleme felett is uralmat nyerhetnek, s az a túlvilágon majd szolgálni fogja őket.

A legfontosabbak az emberi agyvelő és a szív voltak, hiszen leginkább ezekben lakozhatott az ellenség életereje, tudása, de a Húsvét-sziget bennszülöttei szerint például az ujjak számítottak a legfinomabb csemegének.

A kannibál lakomák szinte mindíg szertartásosak voltak, bizonyos rítusok részét képezték. Ide tartoztak egyes emberáldozatok is. A középamerikai aztékok például kitépték az áldozat szivét, s azt fogyasztották el. Mindezt azonban az istenek tiszteletére tették, s ahogyan a feláldozott emberben valamelyik istenük megtestesülését látták, ezáltal isteneik erejéből részesedtek.

Számos bizonyíték utal rá, hogy a régmúltban az emberevés mindenfelé előfordult, a mi távoli őseink is valamikor kannibálok lehettek. Régészeti leletek is utalnak erre, vagy néhány olyan jól ismert nyelvi fordulat is, mint például az "Úgy szeretlek, majd megeszlek.", "Egyem a zúzádat", "Nyalják-falják egymást", stb. szintén erre utalnak.

Az emberölés, a legtöbb kultúrában - egyes kivételektől és speciális esetektől eltekintve - inkább bűnnek, mint erénynek számít, vagyis helytelen. De ha már megtörtént, vagy ha valaki betegségben vagy természetes halállal hunyt el, holttestének elfogyasztása ellen miért lenne kifogásunk. Egy Fatu-Hiva szigetéről való öreg emberevő, amikor meséltek neki az első világháborúról, s hogy abban mennyien haltak meg, nem tudta megérteni ezt az esztelen pazarlást. Ha már ott volt az a sok halott, miért hagyták veszendőbe menni, miért nem fogyasztották el őket ? S valóban, miért is ölik egymást az emberek, ha még csak meg sem eszik őket ? Ilyen szemszögbol nézve a mi társadalmunk igazságtalanabb, mint az emberevőké.

A magyar ősvallás

A honfoglalás előtti magyarság hitvilágának lényege a sámánizmusban jelölhető meg. A sámánizmus nem annyira vallás, inkább egy mágikus világképhez kapcsolódó vallásos gyakorlat, melyben a sámán központi szerepet játszik. Sámánnak nevezik azt a mágust vagy papot, aki kapcsolatot tart a szellemi és földi világok között, aki éppen úgy mozog a szellemek világában, mint a földi világban, múltba és jövőbe utazik.

A sámánizmus, a nomád népekre jellemző hiedelemvilág, jelen volt a legtöbb nép ősi vallásában,sőt ma is jelen van Ázsia különböző részein: Szibériában, Koreában, Mongólia népeinél, a lámaista Tibet tantrikus buddhizmusában és Törökország derviseinél.

Kapcsolat a világokkal

A sámánhitben meghatározóak a sámán tudásszerző utazásai, melyek révén kapcsolatba kerül a felső (föld feletti) és az alsó (föld alatti) világokkal, azok jó és ártó szellemeivel. A tudásszerzés technikája a rejtezés vagy a révülés, vagyis egy transzállapotba kerülés, ami zenével, síppal, dobbal, csengőkkel, tánccal érhető el.

A tunguz saman, a kínai sa-man, a mandzsu samarambi szavak jelentése: tomboló magakörül csapkodás.

A révületbe esett sámán úgy lép kapcsolatba a túlvilággal, hogy elküldi lelkét a szellemekhez, vagy azok szállják meg őt, ezáltal érzéken túli ismeretekre tesz szert, hogy ezekkel elnyerje a jó szellemek segítségét, és a gonosz szellemek távolmaradását.

A sámán feladata az ősök szellemével való kapcsolat-teremtés is, valamint tevékenysége összefonódik a nemzetség mindennapjaival. Házasság, születés, halál esetén, vagy új szállásterület keresésekor kikérték a véleményét.

A sámán az ősi tudás hordozója, törvények és énekek, a hősi múlt tudója, jós és gyógyító egyben.

A pusztai népeknél, így vándorló őseink körében is általános volt az egyistenhit, a Magyarok Istenének tisztelete, de szertartásaik a sámánok révén a szellemek világához kötődtek.

Sajátos világszemlélet

A sámánhit egy sajátságos világszemlélet, mely szerint a világ rétegekre oszlik: - a középső a mi világunk, a felső - az isten és a szellemek lakóhelye, az alsó - a gonosz szellemek tanyája. A három világ rétegeit egy csodálatos fa, az életfa vagy világfa köti össze. Az életfa gyökerei az alsó, ágai a felső világba nyúlnak. A fa tetején ül egy csodálatos erővel bíró madár- a turul, ő hozza le az újszülöttek lelkét a fa csúcsáról. Ágai között vannak a Nap, Hold és a csillagok. A három világ rétegei között csak a különleges tudással bíró sámán tud közvetíteni.

A 10. századi tarsolylemez, a Volga-vidéken került elő, egy őscseremisz sírból, valószínuleg etelközi magyar mester munkája, melynek művészi értékét a stilizált életfa-ábrázolás adja.

Gyökerek

Elődeinknél a sámánizmus nagyon régi keletű, gyökerei az ugor, sőt finnugor korba nyúlnak vissza, emlékét népmeséink -a táltosokról, az égig érő fáról napjainkig megőrizték.

A sztyeppei lovas nomád népek szoros kapcsolatban élve a természettel tapasztalhatták annak kiszámíthatatlanságát, mindent a jó vagy ártó szellemeknek tulajdonítottak, ezért állítottak szálláshelyeiken szellemeket szimbolizáló bálványokat - fából, nemezből készült alakokat, amelyekbe az elhalt ősök ereje költözött. A bálványoknak állatáldozatot is bemutattak.

Tisztelték a természeti jelenségeket, a Napot, a Holdat, az őselemeket: a tüzet, a földet, a vizet. Étkezés vagy ivás előtt ezek szellemeinek hozott áldozatként egy keveset az ételből, italból a földre löttyintettek. Egyes vidékeken ez ma is élő szokás.

A test őseink felfogása szerint a lélek köntöse, hittek a kettős lélekben, abban, hogy az embernek két lelke van: a testlélek, amely a halállal elenyészik és a szabadlélek vagy árnyéklélek, amely a fejben lakozik, túléli a testet, de az embert éltében is elhagyhatja egy időre, például az álomban. Ezt a hitet őrzi egy szólás-mondásunk: Hálni jár belé a lélek. Így szakadt el például a földi világtól a révületbe esett sámán, lelke madár képében (turul) szállt a szellemi világba, hogy népének segítséget kérjen, vagy táltosként megküzdjön népe ellenségeivel. (Lásd népmeséinkben, például a Fehérló fia.)

A lélek halhatatlanságába vetett hit

Őseink vallásának lényege a túlvilági életbe, a lélek halhatatlanságába vetett hit volt, középpontjában a meghaltak szellemének tisztelete állt. A halál után a lélek továbbra is szoros kapcsolatban áll a családdal, azt támogatja, idő múltával a lélek újra testet ölt. Az elhunyt képét fából megfaragták, ez volt a bálványfa vagy kopjafa.

Máig nyomon követhető temetőinkben ez a szokás, például a székelyeknél a kopjafa, vagy a Fekete-Körös menti régi magyar temetők fejfái.

Az elhunyt ősök tiszteletére, táplálták a ,,házi tuzhelyet", kialvása nagy veszedelembe sodorta a családot, mivel a megújuló élet a családi tűzhelyből szikra alakjában pattan ki. A megújulni nem tudó, "hamvába holt lélek" ártó, gonosz szellem lesz: ,,vasorrú bába vagy vasfeju farkas".

Sámán-hierarchia

Őseink az Uráltól a Kárpát-medencéig tartó több évszázados vándorúton különböző népek (bolgár, iráni, kazár) szomszédságába kerültek, akik nagy hatással voltak a magyarok gazdasági életére, társadalmi szervezetére, hitvilágára, művészetére egyaránt. A magyarság őseinek törzzsé szerveződése türk népek között és türk mintára történt valamikor a 4.-5. században, az Uráltól nyugatra, a Magna Hungária néven ismert őshazában.

A vándorút következő állomása a Don-Donyec-Azovi-tenger közötti térség, amelyet a krónikaíró bizánci császár, Bíborbanszületett Konstantin Levédiának nevez. Ez a terület a fejlett kazár állam szomszédságában volt, bizonyára kazár fennhatóság alatt. Őseink beilleszkedése a Kazár Birodalomba meggyorsította fejlődésüket, egy katonai vezető réteg, a törzsi arisztokrácia megjelenését és egy sámán-hierarchia kialakulását. A nemzetségek sámánjai fölött megjelent a fősámán vagy táltos, aki eredetileg a törzsfőnök nemzetségének volt a sámánja. A táltos nagy befolyású lett, véleményét kikérték a törzs életét meghatározó döntésekben. A nemzetségek, vagyis a köznép sámánjainak befolyása csökkent, szerepük a gyógyítás, jóslás, termékenységi rítusok végzése lett.

Kettős fejedelemség

A honfoglalás előtti utolsó szálláshely a Dnyeper, Dnyeszter, Bug és Szeret folyók vidéke, amelyet Etelküzünek neveztek, ahol a magyar törzsek egymással szövetségre léptek egy közös fejedelem vezetése alatt és erős esküvéssel a törzsek vezérei vérszerződést kötöttek. A hét törzs nevét Bíborbanszületett Konstantin művéből ismerjük. Etelközben találkozunk a "kettos fejedelemség" fogalmával, amely kazár minta alapján jött létre. A kettős fejedelemség megfelelt a magyarok vallási rendszerének: a Teremtő Isten megfelelője a társadalomban a szakrális uralkodó - a kündü vagy kende. A törzsszövetséget összetartó égi hatalom a Magyarok Istene vagy Hadak Ura- földi megfelelője a katonai vállalkozások irányítója, a ténylegesen uralkodó fejedelem - a gyula. Őseink szerint mindez azért van így, mert a túlvilágon a valóságos földi élet folytatódik, az elhunytra a túlvilágon az evilágihoz hasonló tükör-életforma vár. Tehát sámánizmusunkat az élet és a halál, a földi élet és a túlvilági élet egysége jellemezte.

Magyarok Istene kultusz

A honfoglalás után a magyarság már nem sokáig őrizte meg a kettős fejedelemség rendszerét, az utolsó kündü-Kurszán halála után az egyedüli fejedelem Árpád lett. Ekkor épült ki valójában a Magyarok Istene kultusza, amikor a sámánizmus, mint a természeti állapothoz kötött hiedelemrendszer az ősi egyenlőség és szabadság felbomlásával elveszíti valóságalapját. Az új valóság a többség számára szegénységet, alárendeltséget jelent, amit az új vallásnak a boldog túlvilágba vetett hite old fel.

A sámánizmusnak az egyistenhit felé történő fejlodése előkészítette a magyarságot egy pár évtizeddel később a kereszténység befogadására.

A sámánok, táltosok eltűntek, Géza és István véresen leszámolt az ősi hithez kötődő réteggel, de mégsem tűntek el teljesen, népszokásaink, hagyományaink őrzik nyomaikat. Ezek a tudatunk mélyén gyökerező nyomok, a népköltészet, a népmuvészet, a zene, a temetkezési szokások, a tavaszváró ünnepek adnak valami sajátos ízt nemzeti kultúránknak, amitől magyar, a magyar.

Cziffra Piroska

Az erdő gyermekei

Az afrikai Mbuti pigmeusok világa

A magukat "Ba miki ba ndula", vagyis az erdő gyermekeinek nevező Mbuti pigmeusok Zaire északkeleti részén, az Ituri őserdő mélyén élnek, az ősi egyiptomi adatok szerint már legalább 4500 éve. Az őserdo talaja hideg és nedves, mert a napfény nem hatol be a magas fák és a sűrű növényzet miatt. A Mbutik egyike az ebben az erdőben élő pigmeusoknak.

A pigmeus egy görög eredetű szó, mely könyököt jelent, s innen származik ezen apró termetű emberek elnevezése. Nem azonosak a mesebeli, sokszor gonosz törpékkel, de a valódi, növekedési rendellenesség miatt apró termetű emberkékkel sem, akik régebben a királyokat szórakoztatták, manapság cirkuszokban lépnek fel. A pigmeusok nem olyan alacsonyak mint némelyik törpenövésű ember, átlagmagasságuk 140 cm körül van, az Ituri erdőben élőknél viszont csak 125 körül.

Kis csoportokban élnek, melyek 7-30 családból állnak. Legfeljebb egy hónapig tartózkodnak egy helyben, mielőtt új tábort létesítenének. Kunyhóik csupán egyszerű, a szél és eső ellen védő, facsemetékből és levelekből készült, elől nyitott menedékek. Igazi nomádok, akik elsősorban vadászatból élnek, de ezenkívül azért ismernek, és begyűjtenek minden egyéb apró állatot (kígyókat, termeszeket és hernyókat is) és növényt (gyökereket , gombákat) is, ami csak ehető, még a mérgező növényeket is fogyasztják, miután eltávolították belőlük a mérgező anyagokat.

A vadászat a férfiak dolga, kiknek fő fegyvereik az íj és a nyíl, utóbbinak hegyét növényi mérgekkel vonják be. Az apró termetű vadászok kitartóan képesek követni a vadat, amíg a közelébe nem kerülnek. Időnként hálóval hajtóvadászatokat rendeznek, itt a nők és a gyerekek tenyereiket ütögetve terelik be az állatokat, a férfiak pedig lándzsáikkal terítik le azokat. Számos állatra vadásznak, antilopokra, okapikra, vaddisznókra, bivalyokra, leopárdokra, madarakra, majmokra, stb.

A nők feladatai közé tartoznak a főzés, az ételek felszolgálása, a mosás és takarítás, az ivóvíz és tűzifa beszerzése, valamint a gyermekek gondozása. A férfiak a vadászaton és a vadászati eszközök elkészítésén kívül a ruhák elkészítése is. A ruháik, egyszerű ágyékkötők, fakéregből készülnek, ezeket a nők növényi mintákkal díszítik.

E társadalomban nincsenek főnökök. A kis csoportokban mindenkinek a szavát figyelembe veszik, és ha valamiben nem értenek egyet, azt addig tárgyalják, amíg egyetértésre nem jutnak. Kivételesen súlyos esetekben egy időre, vagy akár véglegesen kiközösíthetnek valakit. A gyermekek minden felnőttet egyformán tisztelnek, minden férfit „eba", vagyis apa, minden not „ema", vagyis anya néven szólítanak. Az idősebbek tanítják a gyerekeket mindarra, amire az életben szükségük lehet.

Az erdő az ő hazájuk, minden fontos dolog ott történik velük. Az anyák is az erdőben, a szabad ég alatt szülik meg gyermekeiket, más nők felügyelete mellett. Legfontosabb szertartásaik is az erdőben, vagy az erdő szellemének a tiszteletére történnek. A gyermekek felnőtté válásának is megvannak a szertartásaik. A nemi érés bekövetkeztekor, a lányokat egy időre elkülönítik, és megtanítják a nőiséggel együtt járó kötelességekre és feladatokra. Majd dalokkal és táncokkal ünneplik meg az eseményt.

A fiúk is egy három hónapon át tartó avatáson esnek át. Őket is elkülönítik erre az időre, népük történetére, mítoszaira, erkölcsi értékeire oktatják oket. A férfiak társadalmába lépő ifjak körülmetélésen esnek át, és hátukat vagy mellüket tetoválják is. A fiatalok szabadon szerelmeskedhetnek, ennek ellenére ritka a házasságon kívüli gyermek. Monogám családokat alkotnak, s a vőlegény esküvő előtt általában egy antilopot ajánl fel választottja családjának.

A Mbuti-k békés, jó kedélyű emberek. Amikor elegendő készleteik vannak, idejüknek csak kis részét tölti ki a vadászat vagy egyéb munkák. Ilyenkor énekekkel, történetekkel szórakoztatják egymást.

A pigmeusok általában kapcsolatban vannak a környező bantu népekkel, rendszeresen kereskednek velük, az ők erdei termékeikért cserébe mezőgazdasági termékeket kapnak. Érdekes jelenség, hogy bár úgy tűnik, e kis termetű embereknek valamikor önálló nyelve volt, mára a környező népek nyelveit vették át.

A világ más, többnyire trópusi övezetben levő részein is élnek hasonló apró termető népcsoportok, így például Srí Lanka szigetén, a Maláj félszigeten, a Fülöp szigeteken, de a braziliai őserdőkben is leírtak ilyen törzseket. Meglehet valamikor a történelem előtti időkben ez egy elterjedt népfaj volt. Az előzőkben említett Mbuti-k, ennek egyik egzotikus képviseloi, akik bár már részben kapcsolatba kerültek a jelenkorral, de a nehezen hozzáférhető hazájuk, az erdő belsejében, még ma is őrzik ősi, több ezer éves kultúrájukat.

A magyar művészet és az ősi hitvilág

A magyar művészet kezdeteit a honfoglalás koráig szokás visszavezetni, mert korábbi magyar művészeti emlékekkel nem rendelkezünk. A színpompás magyar művészet a honfoglalás korában a Kárpát-medencében élte fénykorát. De e művészet gyökerei a korábbi szálláshelyekre, a szomszédos népektől (iráni, türk) kapott hatásokra vezethető vissza, ami főleg a fémmuvesség terén jelentkezett.

A korai időszakban az úgynevezett szkíta-szarmata stílus mutatható ki, amikor eredetmítoszok állatalakjai tűnnek fel aranyba, ezüstbe, *bronzba öntve a pajzs- és tegezdíszeken, ruhavereteken.

A híres rakamazi ,, turulos" korongpár a pusztai népek hitvilágában a különös szerepet betöltő sast jeleníti meg, amint az életfa csúcsáról kisebb madarak képében karmai közt lehozza az újszülöttek lelkét.

A régi ember számára a művészet nem csupán egyszerű dísz, ezek a tárgyak gazdáik egész eszmerendszerét hordozták magukban. A növényi ornamentikában is megfigyelhető a hitvilág és művészet szoros kapcsolata. A tarsolylemezek palmettás díszítése nem értelem nélküli, hanem az életfa sokszor ismételt ábrázolása. Már nagyon korán megfigyelhető az absztrakt ábrázolás, amikor nem az egész állat.(ló, sas, szarvas) vagy életfa jelenik meg, csak egy rész-az állatkarma, csőre, egy leveles ág, vagy inda.

Az életfa ismétlődő jelképei. Hasonló az életfa végtelen hálóba szerkesztett palmetták megjelenítése az egyik sárospataki varkocsdíszítő korongon.

A harcias nomád népeknek nagy mennyiségű fegyverre volt szüksége, ezért a kovácsmesterek (vasverok) munkájának sok emléke került elő honfoglalóink sírjaiból, főleg nyílcsúcsok, szablyák, lószerszámok.

Az egyre nagyobb hatalomhoz, gazdagsághoz jutott törzsi és nemzetségi arisztokrácia pompás fegyverekkel, ékszerekkel rendelkezett. Pompás fegyver volt 10. századi, un. kijevi kard, melynek palmettás díszítésű ezüst markolata minden bizonnyal etelközi magyar mester munkája.

Ez a színpompás, egyedi magyar művészet a honfoglalást megelőző évszázadokban, több szál ötvözodésébol (szkíta, iráni, török hatás) alakult ki, de a magyar mesterek keze nyomán egyedi színezetet kapott, melynek gondolati tartalmát a pogány magyarság hitvilágában találjuk meg.

Ahogyan tudatunk mélyén megőrződtek eltűnt ősi hitünk emlékei, ugyanúgy maradtak meg népművészetünkben az ősi művészet nyomai. Erről tanúskodnak a Kárpát-medence különböző részein - Zempléntől a Székelyföldig- készített szőttesek, varrottasok, fafaragások, festett edények, melyek mind a Keletről hozott ősi műveltségünk emlékeit őrzik. Cziffra Piroska

A zombi jelenség

A lelkek reinkarnációjáról szóló vudu mitológia hátterében az előszeretettel fekete mágiát alkalmazó Bokor-varázslók tevékenysége áll. Ezek a rejtélyes figurák két kézre dolgoznak: egyikkel a kultusz számára, a másikkal saját varázserejük fejlesztésére. Sakkban tartják híveiket, akik nagyon félnek tőlük, a gonosz erők rettegett mestereiként tartják őket számon. A Bokor-varázslók kiváló szakértői a talizmánoknak, a varázslásoknak, de különösen a mágikus betegségeket vagy akár az áldozat halálát is okozzák.

"A halál küldetése" a vudu mitológiában lehetőséget ad a varázslónak, hogy az áldozat fejébe egy halott lelkét küldhesse (zombi). Az így lebénított személy rohamosan fogyni kezd, erős fájdalmai vannak, vért hányik, végül meghal. Utóbbi azonban csakis abban az esetben történhet meg, ha a varázslónak nincs elég ereje ahhoz, hogy megmentse.

A mágikus porok és folyadékok előállítása a varázslók alapismeretei közé tartozik. Ezeket különböző füvekből, farkatlan kétéltuekből, békafélékből, különböző állatok véréből, temetőkből kiásott, mozsárban porrá tört emberi csontokból, stb. készítik. Az így kavart szerek hatása inkább pszichológiainak tűnik, semmint biológiainak. Elkészülése után a varázslók kis tételekben eladják, de nem feltétlenül kell elfogyasztani. Elegendő birtokolni ahhoz, hogy hatása legyen. A vudu rituálékban a megszállottt nem fogyasztja el ezeket, de a környezet szuggesztív hatására, melyet a tamburinok ütemének hangja és a varázsló által eszközölt hipnózis felerősít, transzba esik anélkül, hogy fájdalmai lennének.

A zombik viszont sokáig szenvednek. Ők azok az "elhunytak", akiket a varázslók kiásnak a sírokból. A zombifikálás három fázisban történik.: a halálhoz erősen hasonló állapot létrehozása, a feltámasztás és a feltámasztott deperszonalizálása. Amikor a zombit kiveszik a sírjából, beadják neki a második mérget, amely semlegesíti az elsőt, és magához tér. A varázsló nagy varangyos békákat egy edényben apró kígyóval zár össze. A kígyó ingerli a békákat, amelyek méreganyagot bocsátanak ki, amit a varázsló később összegyűjt. Ez a váladék tetradotoxint tartalmaz, ami blokkolja az agy neuroinformális tehermentesítését. A mérgezés foka az alkalmazott dózis nagyságától függ, de már parányi adagban is halált okozhat. Egyik legelső hatásaként az anyagcsere csökkenése jelentkezik. . Az első méreg, amellyel a halál állapota imitálható meghatározott fajtájú Perje(hajperje) nevű növényi kivonatot is tartalmaz, amely rendkívül apró repedéseket hoz létre a bőrön, elősegítve a méregnek a mielőbbi vérbe való jutását.

A deperszonifikált, rendkívül hatékony tetszhalálból ellenméreggel feltámasztott zombi akaratlan szellemlénnyé változik, akibe szóeszerint csak hálni jár a lélek. Haitin a zombifikálás a legsúlyosabb büntetés, a halálnál is borzalmasabb. Titkos szövetségek által kiróható büntetés, melyeknek alkalmazását a legszűkebb tanács szabhatja meg azon tagok ellen, akik súlyos bűncselekményeket követtek el a társadalmi csoport ellen.

Vagy talán ez csupán egy magyarázat, álca a csakis beavatottak által ismert folyamatok elkendőzésére? Kesztyüs Sándor

A hopik vándorlásai

Miután a hopik ebbe a jelenlegi, negyedik világba jutottak, e világ védőszelleme, Másaw négy szent táblát adott át nekik, melyek szimbolikusan körvonalazták leendő vándorlásaikat. Csak e vándorlások befejeztével telepedhettek meg véglegesen. E vándorlásokról szóló mítoszok magyarázattal szolgálhatnak egyes régészeti rejtélyekre, másrészt számos mai szertartásuk mozzanatai csak e mítoszok által érthetőek meg.

A vándorlások története valójában az egyes nemzetségek története. Ezek közül itt csupán néhány fontosabb, jellegzetesebb említhető meg.

A szent táblák

A szent táblák egyikét a Tűz nemzetség kapta. Ez mintegy tíz centiméteres négyzet alakú sötét színárnyalatú kőtábla, melynek egyik sarka le van törve. A tábla arra utal, hogy miután a nemzetség vándorlásait befejezve, letelepedik állandó otthonában, el fog jönni az idő, amikor egy idegen nép meghódítja őket. El fogják venni földjeiket, új életszabályokat kényszerítenek majd rájuk. Nem szabad szembeszállniuk velük, hanem meg kell várniuk az elveszett fehér testvérüket, aki majd visszatér hozzájuk a tábla hiányzó részével, megszabadítja ket kínzóiktól, és közösen testvériségben fognak élni. De ha vezetőjük elhagyná vallását, akkor le kell vágniuk a fejét, hogy megszabaduljanak a tett káros következményeitől.

A másik három táblát a Medve nemzetség kapta, akik e negyedik világ vezető nemzetségét képezik. A második tábla közepén egy kalász áll, körülötte állatok is vannak, s az egészet két kígyó zárja körül, melyek a hopi föld két határfolyóját, a Colorado, és a Rio Grande folyókat jelképezik. A négy sarokban álló kinyújtott karú emberalakok vallási vezetőket jelképeznek. A tábla hátoldalán a falufőnök van ábrázolva, akit mindig a Medve nemzetség tagjai közül választanak.

Másaw ajándéka és utasításai

Minden nemzetség kapott tőle egy mágikus korsót. Azért kapták, mert vándorlásaik során gyakran olyan helyekre kerülnek, ahol nem lesz víz, de ha ezeket a korsókat a megfelelő imák és szertartások elvégzése által beássák a földbe, azokból víz fog fakadni. Minden egyes korsónak külön hordozója kell legyen, egy a szokásokat tökéletesen betartó szent életű ember. A történetek szerint vándorlásaik során, a hopik fel is használták e vizeskorsók mágikus erejét.

Másaw utasításai szerint minden egyes nemzetségnek az új világ mind a négy fő irányában (a négy égtáj) el kellett menni a világot határoló óceánig, majd miután mindezzel megvoltak, visszatérni a világ középpontjában álló földre, ami ma is a hopik földje, s ott a nemzetségek egyesülve betölthessék a Teremtő tervét. Ezek a vándorlások azt a célt is szolgálták, hogy megtisztítsák az embereket a harmadik világban elkövetett buneiktől.

A nemzetségek hatalma

A negyedik világban a nép először együtt kezdte meg a vándorlását, egy magas hegy megmászásával. Volt velük két máhu, a sáskához hasonló rovar is. Amint felértek a hegytetőre, egy sassal találkoztak. A máhuk egyike, aki a nép szóvivője volt, megszólította őt. Megtudták, hogy ez a sas e világ teremtése óta lakik ott, s így tőle kértek engedélyt, hogy letelepedhessenek itt.

A sas két próbának vetette alá őket. Az egyik próba abban állt, hogy egy hegyes nyilat döfött az egyik máhu szeme felé, annyira, hogy a nyíl hegye már szinte megérintette annak szemét, de az még csak nem is pislantott. A második próba során nyílvesszőket lőtt keresztül a máhuk testén, de azok felemelték fuvoláikat és egy lágy dallamot kezdtek rajta játszani, mely olyan megnyugtató rezgéseket és olyan magasztos lelkiállapotot keltett, mely begyógyította sebeiket. Mivel kiállták a próbákat, a sas megadta a népnek az engedélyt, hogy birtokba vegyék a földet. Ezenkívül a sas megengedte, hogy szertartásaikban felhasználják tollait, hiszen ő a magasságok ura, az, aki imáikat tolmácsolni tudja a Teremtőhöz. Talán nem is olyan véletlen, hogy mind az Egyesült Államok, mind Mexikó címerében megtalálható a sas.

Itt a hegytetőn a nép a négy égtáj irányában szétvált, s így indultak el vándorlásaikra. Észak felé a Pók, a Kék Fuvola, a Tűz, a Kígyó és a Nap nemzetségek indultak el, Pók asszony vezetésével. Kezdetben meleg éghajlatú vidékeken haladtak keresztül, itt élelmet is bőségben találtak, de később az éghajlat egyre szárazabbá és hidegebbé vált. Néha megálltak egy időre, kukoricát vetettek, s miután learatták a termést, indultak csak tovább. Egyre északabbra érve hó és jég fogadta őket. Éjszakára a hóba ásták be magukat, s azzal a hővel melegedtek, melyet képesek voltak megidézni. Vizet a mágikus korsóikból nyertek. Volt nekik egy kis földből készült edényük is, amelybe kukoricát és egyéb növényeket vetettek, és ahogyan énekeltek, a magok kikeltek és termést hoztak. Ilyen hatalma volt a nemzetségeknek.

A világ Hátsó Ajtaja

Végül elérték a sarkkört, vagy más néven e világ Hátsó Ajtaját, ahol egy hatalmas hóhegy és jégóceán zárta le az utat. Itt vissza kellett volna forduljanak, Pók Asszony azonban rávette oket, hogy mágikus képességeikkel olvasszák meg az akadályokat. A Pók nemzetség azonnal elfogadta javaslatát, s a többieket is rávették erre. A Kék Fuvola nemzetség fuvolajátékával trópusi hőséget idézett meg, a Tűz nemzetség a Föld mélyében levő tüzet idézte meg, a Nap nemzetség természetesen a Nap erejét idézte meg, a Kígyó nemzetség pedig erős rezgéseket keltett, a hóhegy összetörése érdekében.

És bár nagy volt a nemzetségek mágikus hatalma, ezúttal mind a négy próbálkozásuk sikertelen maradt. Ekkor hirtelen Sótuknang jelent meg előttük. Elmondta, hogy ha ő és nagybátyja, a Teremtő megengedték volna nekik a Hátsó Ajtó kinyitását, nagy katasztrófa következett volna be, hiszen a nagy mennyiségű hó és jég megolvasztása által, a víz elárasztotta volna az egész világot. Mivel a Teremtőtől kapott szent erőket helytelen módon használták fel, Pók Asszony, aki addig egy szép és fiatal nő volt, büntetésbol csúnya és öreg asszonnyá lett átváltoztatva, és nemzetsége, aki a többieket a rosszra csábította, arra lett ítélve, hogy tőlük fognak a jövőben a rossz és gonosz cselekedtek kiindulni.

Ezután a vándorok visszafordultak dél felé, a későbbiek során pedig az egyes nemzetségek különválva folytatták vándorlásaikat. Számos helyen a vándorok nyomai ma is megtalálhatók. Elhagyott ősi városok, építmények, sziklákba vésett rajzok tanúskodnak ezekről.

Számos egyéb érdekes mítosz írja le részletesen a különböző nemzetségek további vándorlásait egészen azok végleges letelepedéséig. Mindezek leírására azonban itt nincs lehetőség. A továbbiakban csupán majd a hopik világnézetének és szertartásainak rövid ismertetésére kerülhet sor.